https://reformatus-sp.edu.hu/nagyrefi/index.php?page=aktualis12_13/bajko
Tisztelt Egybegyűltek”
„Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.”
1. századi filozófus
Mindig ünnep egy tárlat megnyitása, és tudom, hogy nem csupán a kiállító művészeknek az. Ha jól meggondoljuk olyan ez, mint amikor egy közösségben újonnan született gyermeket a szülők bemutatnak a többieknek. Persze nem mindegy, hogy Spártában, Judeában, vagy messze keleten tették ezt, mert ez – bizonyára megértjük – komoly befolyással volt aztán a gyermek életére. Szó szerint. Mint ahogy így van ez a képekkel is, bár más összefüggéseket tekintve. Kultúrára és ezzel szorosan összefüggő értékekre kellene itt gondolnunk, most szétnézni magunk körül, aztán összenézni egymást közt, és bólintani: „Mindent értünk.”
Lesz-e ilyen? Egy alkotó megteheti ezt. Megteheti, hogy indukálja ezt a folyamatot, hiszen pontosan így kerültünk mi most ide.
Bajkó Csaba 1962. április elsején született Kaposváron. A fotózással egész korán megfertőződött, ugyanis a szülői ház mellett élő szomszédjuk (Kovács János) fiatal kora óta aktívan fotózott és mint ilyen, rengeteg felszerelése volt, a különböző fényképezőgépeken, fénymérőkön, objektíveken át a komplett előhívó laborig minden volt neki.
Ettől a varázslattól indíttatva aztán gyerekkorában sok dologról álmodozott, hogy mi lesz, ha majd felnőtt lesz. Leginkább fényképész, órásmester, hangmérnök, vagy dzsesszzenész szeretett volna lenni. Ehhez képest viszont gépészeti szakközépiskolába járt, de soha nem dolgozott gépészként. Kaposváron, a szakközépiskolában volt viszont egy fotószakkör, aminek rövid időn belül a titkára is lett, így számos olyan fényképezőgéppel megismerkedhetett, használhatott, amit egyébként esélye sem lett volna megvenni.
Így ír ő maga egy nacionáléjában:
„Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik a foglalkozásuknál fogva olyan maradandó dolgot tudnak alkotni, ami haláluk után is fennmarad és a gyermekei, unokái is büszkék lehetnek rá. Írók, költők, szobrászok, zeneszerzők, de még egy asztalos is tud olyan maradandó dolgot alkotni, ami túléli őt és büszke lehet rá. Számomra talán a legcsodálatosabb dolog a hangszerek készítése lehet. Sajnos az én foglalkozásom nem ilyen, hiszen az informatikai világban dolgozom menedzserként már hosszú évek óta, ebben a világban pedig nem tudok olyanokat alkotni, amire 30-40 év múlva is büszke lehetek, amit a fiaim megörökölhetnek, stb. Az életünk rendkívül gyorsan pereg és vajon mit hagyunk hátra magunk után? Hagyunk-e hátra valamilyen nyomot, vagy csak sodródunk az árral és élünk máról holnapra? A világunk szélsebesen rohan és talán egyfajta ebből adódó kétségbeesés is az, hogy próbálom ennek a rohanó életünknek minél több pillanatát megörökíteni.”
„A nagy rohanás közepette sokszor észre sem vesszük, hogy mennyi apró csoda, szépség vesz körül bennünket. Elmegyünk mellettük és csak akkor vesszük észre, amikor fényképen viszontlátjuk őket, jóllehet sokszor olyan dologról van szó, ami naponta része az életünknek. Nézni és látni, nem ugyanazt jelentSi. Nézni a fényképeket szoktuk, de a fénykép készítőjének meglátni kell azt a dolgot, amitől egy kép érdekes lesz. A szépségeket, a rejtett részleteket, amiket észreveszek, igyekszem nem azonnal megörökíteni, hanem megpróbálom megkeresni azt a pontot, amikor a kiszemelt dolog igazán meg tudja mutatni önmagát. Azt a pillanatot, amikor a pitypang leginkább pitypang, amikor a szitakötő leginkább szitakötő, stb. A fotóimon lévő embereket, állatokat, vagy növényeket nem akarom megváltoztatni, önmagukhoz képest másnak mutatni, hanem a legjobbat szeretném kihozni belőlük. Az egyedit megmutatni belőlük. A szépet, azt, amitől mások, mint a többi.”
– Azt gondolom, egy tisztességes művészt (létezik másmilyen is?) nem is mutathatnánk be másként. El sem képzelhetnénk más módon alkotói szerepében, csak azzal az emberközpontú alapattitűddel, amelynek oka az ember, tárgya az ember, tartalma és formája az ember, és a célja sem más: az ember. Az ember, aki benépesítette a világot. – Na és persze a világ! Nem hagyhatjuk ki a világot, amely körbeölel, befogad bennünket, és mindenkori hozzá fűződő viszonyulásunk meghatározza közérzetünket. Elgondolkodhatunk: „Kitalálja, vagy megmutatja nekünk a fotós a világot?”
Teszi a dolgát: Szótlanul figyel, és néz. Képei ebben a (belső) csendben születnek. Ez komoly felelősséget tesz az alkotó vállára. Meg kell gondolnia, hova visz minket. Miért teszi ezt, és hát miként… És talán erre figyeljünk most kicsit mélyebben oda, hiszen szeme előtt formálódik, sűrűsödik képpé a valóság. A valóságban születő álom, a valótlan, az idea, az érzés. Az érzés?
– Könnyű a festőknek! Az elvont forma mögé absztrahált gondolatban megjelenő színben, formában, gesztusban testet öltő kép genezise teljesen más utakat jár be, mint a fotósok alkotói útja. A művészben születő, formálódó, végső soron felszínre törni akaró, kifejezést kereső gondolat keresi maga körül azt a formát, amiben leginkább képes önmagát megmutatni. Az alkotó eközben két lábbal forgatja maga alatt az öreg Földgolyót Londontól Prágáig, Amszterdamtól Cambridge-ig, Los-Angelestől Brugge-ig.
Most következne az alkotói fenomén körülrajzolása, láthatóvá tétele. A körülrajzolás megragadást jelent. A megragadás a megismerés kezdete. A megismerés a világhoz való viszonyunk kialakításának alapköve, amely nem mindegy, hogy sziklára, vagy homokra kerül-e. Önmagunk megismerése az út a világ megismeréséhez.
Hát valahol itt tartunk? – Mindig valahol ITT tartunk. Úton vagyunk, az, biztos. De a kérdés feltevés állapota – ugyan nem a legmegnyugtatóbb -, de azért jó állapot. Közeledjünk kérdésekkel Bajkó Csaba fotóihoz, hogy aztán kijelentéssé simuljanak, felkiáltássá erősödjenek, s azok újabb kérdéssé érkezzenek: Kell-e igazodnia a művésznek, kell-e igazítania a művét? Ha kell, mihez? Miért? A magányunk mennyire magány? Mitől alakulnak elképzeléseink? Elindulásaink megérkezéssé nőhetnek-e? Mert az alkotás pokoljárása arra kényszeríti a művészt, hogy igazodjon, mert így létezhet. És létezése függ-e alkotásától? És alkotása miben függ önnön létezésétől?
A teremtés misztériumának dilemmája megjelenik minden alkotó önvallomásában. A „nem létezőből létezőt létrehozni” – szabadsága ül a mellére és az örök frász: „Szabad-e? Kell-e? … Jó-e?” Még akkor is így van ez – örök feszítőerőként -, ha Bajkó Csaba művészetében a „szellemként terjedő fény” adott esetben a fényképezőgép keresőjében jelenik meg. A képalkotás stációi is kapuk. Kapuk, amelyeken képes a felszínre áramlani a teremtő akarat, szellem. És kapuk, amelyeken ugyanennek a folyamatnak ellenkező irányba is meg kell történnie, mint egy fordított megtermékenyítésnek, amely spirálba zárja az alkotót. – Bár az igazságot mélyebben ragadnánk meg, ha azt állítanánk, inkább, spirálba nyitja őt.
Kapcsolatról, kapcsolódásról, kapcsolatteremtésről, kapcsolattartásról beszélünk mindeközben. És felvethetné valaki a szubjektív objektív nem csupán látszatfeszültséget indukáló örök filozófiai, művészetfilozófiai dilemmáját a megjelenő és a megjelenített, megjeleníthető világ tengelyén. – Ha meri. Vagy inkább egyszerűen az alkotást választja. Vagy a szenvtelen szemlélődést, vagy valamit a kettő között…
Bízom abban, hogy bármi legyen is jelenlegi választásunk, Bajkó Csaba képei továbbvezetnek életünk egy momentumának nem véglegesen, nem lerekesztően meghatározó szegmensén; legyünk akár alkotók, akár szenvtelen szemlélődők, vagy valami a kettő között.
„A modorosság a művészetben az, ami a népekben, az erkölcsi romlottság.” Denis Diderot
Csetneki József
Sárospatak, 2012. szeptember 27.