logo

About me / Bemutatkozó

Bajkó Csaba vagyok, 1962. április elsején születtem Kaposváron. Azt hiszem a fotózással egész korán megfertőződtem, ugyanis a szülői ház mellett élő szomszédunk (Kovács János) fiatal kora óta aktívan fotózott, és mint ilyen, rengeteg felszerelése volt, a különböző fényképezőgépeken, fénymérőkön, objektíveken át a komplett előhívó laborig minden volt neki. Meggyőződésem, hogy egy két lábon járó zseni volt, akinek nemcsak a fotózás volt a hobbija, hanem rádióamatőr volt, dzsesszzenész és amatőr csillagász is egyben, de épített magának csöves erősítőtől kezdve az elektromos xilofonon át az orgonáig számos ketyerét. Talán érthető, hogy amikor áthívott a műhelyébe és megmutatott egy-egy általa épített szerkezetet, vagy néhány fényképezőgépet, akkor egy magamfajta kisfiú teljesen magán kívül volt az ámulattól.

Ettől a varázslattól indíttatva aztán gyerekkoromban sok dologról álmodoztam, hogy mi leszek, ha majd felnőtt leszek. Leginkább fényképész, órásmester, hangmérnök, vagy dzsesszzenész szerettem volna lenni. Ehhez képest viszont gépészeti szakközépiskolába jártam, de soha nem dolgoztam gépészként. Szegény család voltunk, ebből adódóan az álmaimtól függetlenül a család számára nem a fényképezőgépek vásárlása volt az első számú cél. Kaposváron, a szakközépiskolában volt viszont egy fotószakkör, ahol számos olyan fényképezőgéppel megismerkedhettem, használhattam, amit egyébként esélyünk sem lett volna megvenni. Ebben az időben nemcsak fényképeztem, hanem az iskolai ballagásokról, szalagavatókról filmeket is készítettem, normál 8 és super 8-as filmekre, majd ezek vágását is én végeztem a montázsasztalon.

Az első saját fényképezőgépemet az első saját fizetéseim egyikéből vásároltam, ez egy használt Zenit TTL típusú gép volt, amivel rengeteg tekercset elfényképeztem. Mivel addigra már nagyon sok gépet kipróbáltam és használtam, ezért volt némi összehasonlítási alapom arról, hogy a Zenit milyennek számított a többi kamerához képest és azt gondolom, hogy abban az időben a Zenit egy egész jó szerkezetnek minősült. Akkor azt hittem, nem is kell nekem ennél jobb fényképezőgép, hiszen mindent meg tudtam vele csinálni, amit szerettem volna. Így volt ez egészen addig, amíg valamikor a nyolvanas évek vége felé el nem mentünk Esztergomba, ahol a bazilikában egy nemzetközi gitárfesztivált rendeztek. Úgy száz gitárművész volt meghívva a világ különböző pontjairól és a nézőközönség első soraiban pedig csupa „nagy ember” ült. Még nem kezdődött el az előadás, amikor én a mindent tudó Zenitemmel előre osontam, hogy készíthessek néhány fotót a gitárosokról, majd amikor a filmfelhúzó kart felhúztam a bazilika addigi csendje egyszercsak harsogott az én Zenitemtől. Természetesen az összes tekintet egyből rám szegeződött, de azt most nem írnám le, hogy ezekből a tekintetekből mit olvastam ki akkor.

A gitárfesztivál után eladtam a Zenitet és vettem egy Canon AE-1 típusú, immár japán fényképezőgépet, ami a mai napig meg van. Ezzel is rengeteg tekercsfilmet fényképeztem, jelenleg is komoly problémát okoz a rengeteg filmtekercs és fényképalbum tárolása. Mivel egyetlen géppel nem tudtam mindent megoldani, ezért megpróbáltam egy újabb felszerelést összehozni és vettem újabb fényképezőgépet (Canon EOS 1000 FN), vakut, teleobjektívet, stb. Sajnos 2001-ben Münchenben az egész fotóstáskámat ellopták, így szinte a teljes felszerelést lehetett újra beszerezni. Ekkor váltottam Nikonra és vettem egy Nikon F80 filmes fényképezőgépet, amit a mai napig nagyon kedvelek, igazán komoly kamerának tartom. Az F80 után jöttek sorra az újabb és újabb kiegészítők, SB-28 vaku, makró objektív, teleobjektív, nagylátószögű objektív, később pedig a digitális gépek.

Ha már a géptípusoknál tartunk, sokan megkérdezik tőlem, hogy melyik márkát, vagy gép típust tartom jobbnak, hiszen mindegyik márkának vannak hívői, akiknek meggyőződésük, hogy az általuk használt márka a legjobb. Azt gondolom, nem az számít, hogy kinek milyen márkájú, vagy hány milliós felszerelés lóg a nyakában, hiszen a képet mi magunk készítjük. A szemünk az, ami meglátja azt, amit meg akarunk örökíteni, és ahogy meg akarjuk örökíteni, míg a fényképezőgép csak átkonvertálja filmre, vagy valamilyen digitális bithalmazra mindazt, amit a szemünkkel meglátunk. A fényképezőgép tehát csak egy eszköz, de egyetlen ilyen eszköz sem helyettesítheti a fotóst önmagát.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik a foglalkozásuknál fogva olyan maradandó dolgot tudnak alkotni, ami haláluk után is fennmarad és a gyermekei, unokái is büszkék lehetnek rá. Írók, költők, szobrászok, zeneszerzők, de még egy asztalos is tud olyan maradandó dolgot alkotni, ami túléli őt és büszke lehet rá. Számomra talán a legcsodálatosabb dolog a hangszerek készítése lehet. Sajnos az én foglalkozásom nem ilyen, hiszen az informatikai világban dolgozom menedzserként már hosszú évek óta, ebben a világban pedig nem tudok olyanokat alkotni, amire 30-40 év múlva is büszke lehetek, amit a fiaim megörökölhetnek, stb. Az életünk rendkívül gyorsan pereg és vajon mit hagyunk hátra magunk után? Hagyunk-e hátra valamilyen nyomot, vagy csak sodródunk az árral és élünk máról holnapra? A világunk szélsebesen rohan és talán egyfajta ebből adódó kétségbeesés is az, hogy próbálom ennek a rohanó életünknek minél több pillanatát megörökíteni.

A nagy rohanás közepette sokszor észre sem vesszük, hogy mennyi apró csoda, szépség vesz körül bennünket. Elmegyünk mellettük és csak akkor vesszük észre, amikor fényképen viszontlátjuk őket, jóllehet sokszor olyan dologról van szó, ami naponta része az életünknek. Nézni és látni, nem ugyanazt jelenti. Nézni a fényképeket szoktuk, de a fénykép készítőjének meglátni kell azt a dolgot amitől egy kép érdekes lesz. A szépségeket, a rejtett részleteket, amiket észreveszek, igyekszem nem azonnal megörökíteni, hanem megpróbálom megkeresni azt a pontot, amikor a kiszemelt dolog igazán meg tudja mutatni önmagát. Azt a pillanatot, amikor a pitypang leginkább pitypang, amikor a szitakötő leginkább szitakötő, stb. A fotóimon lévő embereket, állatokat, vagy növényeket nem akarom megváltoztatni, önmagukhoz képest másnak mutatni, hanem a legjobbat szeretném kihozni belőlük. Az egyedit megmutatni belőlük. A szépet, azt, amitől mások, mint a többi.

Talán a fenti céljaim számos alkalommal visszaigazolódtak már. Az egyik ilyen volt, amikor Angliában voltam egy szakmai tréningen és egy Cambridge mellett lévő városkában volt a tréning. Mint minden ilyen alkalommal, a tréning után itt is nyakamba akasztottam a gépem és elindultam Cambridge városát felfedezni, ahol többszáz fotót készítettem, éjszakai és nappali képeket egyaránt. Hazatértem után elküldtem a fotókat annak az embernek, aki a tréninget tartotta nekünk, mire ő a következőket mondta: „Cambridge és az otthonunk között 20 km a távolság és a feleségem soha nem járt még Cambridge-ben, de amikor végignézte a fotókat elhatározta, hogy másnap felkerekedik, mert ezt neki is látnia kell.”

Jóllehet a fotózás nem a foglalkozásom, hanem az énem másik oldala, de a képeimmel több fotópályázaton is nyertem. Fotóim 2006 óta megtalálhatók a Flickr honlapján és számos más oldalakon (flickriver), de a saját honlapomon is.

Elvégeztem fotós képzéseket a New York-i MoMA (Museum of Modern Art) és az MSU (Michigan State University) egyetemen.

2009 tavasza óta az egyik legnagyobb amerikai fotóügynökséggel (Getty Images) van szerződésem, így azóta 184 fotómat felvettek a kollekciójukba.

Ismerem a különböző képszerkesztő programokat (Photoshop, Gimp, stb), tudom, hogyan kell velük panoráma képeket, HDR képeket, textúrázott képeket, vagy más effekteket készíteni, de ezeket ritkán használom. Nem célom az utómunkával szoftveresen agyon módosított képek készítése, amik az eredetire már szinte nem is hasonlítanak. Fotóimmal elsődlegesen az eredetiségre törekszem és azt igyekszem megmutatni, amitől az alany egyedi, ami leginkább rá jellemző, amitől más, mint a többi. Meglátni és megmutatni azt, ami szép.

Remélem Önök is viszontlátják majd a fotóimon.