Kórházi kalandjaim.
Vakbélgyulladásom volt. Amíg nem volt ilyenem, nem is tudtam, hogy ez ennyire veszélyes dolog. Három napja fájt már a hasam és először azt hittem valami rosszat ettem, ezért nem foglalkoztam vele. Aztán szeptember 16-án éjjel rázendített rendesen, már ott voltunk majdnem, hogy ügyeletet hívunk, de hát mit nekem ügyelet, bírom én (ide lőjetek), ezért csak reggel mentem el az orvoshoz. Az megvizsgált, majd azt mondta, hogy azonnal kórház. Megkérdezte, hogy be tudok-e menni, vagy hívjon mentőt. A kérdését se értettem, miért kellene nekem mentőt hívni, hiszen csak a hasam fáj, ezért mondtam neki, hogy persze, be tudok menni. Optimista lévén a kórháztól nem messze be is álltam a kocsival a fizető parkolóba, gondolván, hogy van itt egy kis dolgom, gyorsan elintézem, aztán majd jövök haza. Ott elküldtek hasi ultrahangra, meg röntgenre, majd mondták, hogy azonnal műtét. Akkor egy kicsit megijedtem, hiszen engem még soha nem műtöttek semmivel. Felhívtam a szomszédomat, hogy jöjjön el az autóért és vigye haza, mert úgy néz ki itt kell maradnom, a kocsi meg a fizető parkolóban áll. Kaptam egy ágyat a sebészeten, majd nemsokára bejött a kórterembe egy nagy darab kövér kisebbségi, fehér köpenyben. Én még ilyet életemben nem láttam, ezért jobban szemügyre vettem. A karja olyan vastag volt, mint nekem a combom. Kopasz feje volt és csak a feje tetején volt egy haj pamacs, ami égnek állt. Úgy nézett ki, mintha egy gyökérkefét a feje tetejére szerelt volna befőttes gumival. A tarkóján hatalmas tetoválás, stb. Na ez a kisebbségi, épp arról mesélt a „kollégájának” (a „kolléga” kb. 50 kiló vasággyal együtt, alkoholista kinézet, iszonyatosan ráncos arc, bronz bőr, vállig érő zsíros ősz haj), hogy 2 hónapja van itt a kórházban, de ő egyébként dolgozott már korábban is kórházban. Hogy hol és mit, az persze nem derült ki. Na miután ezt jól megtárgyalták, odajött az ágyamhoz és bemutatkozott, mondta, hogy „Jó napot kívánok, L. Renátó vagyok, vért szeretnék magától venni” Hát én majdnem kiugrottam az ágyból, mondván, hogy várjunk csak egy picit ezzel, meggondolnám én még ezt a dolgot.
Mivel azonban közvetlen műtét előtt ne nagyon ugráljon az ember, meg a hasam is rettenetesen fájt, ezért engedtem, hogy vért vegyen a laborhoz. Ahogy sejtettem, hosszú időn keresztül nyomkodta a könyökömet, össze vissza szurkált, mert nem találta meg a vénámat, a vér ki is folyt a fehér lepedőre, de aztán egy idő után valahogy azért sikerült neki. Azon rettegtem, hogy nehogy ez akarjon majd műteni is, de szerencsére ezt megúsztam, ilyet nem bíztak rá. Jött egy másik kórházi alkalmazott, az megborotválta a hasamat (borzasztó volt), majd jött egy harmadik egy gurulós ággyal, és arra fel kellett feküdnöm, majd elkezdtek tolni a műtő felé. Nagyon furcsa volt, eddig csak filmen láttam ilyet, hogy hanyatt fekszel az ágyon és gurul az ágy veled, te pedig nézed a plafonon a neon armatúrákat, ahogy haladnak el feletted. Kis idő és jó pár folyosó, ajtó után megérkeztünk a műtőbe, ahol egy nagy átmérőjű, kerek, több lámpából álló műtős lámpa alá gurítottak be. Többen bemutatkoztak (szerencsére őket már nem Renátónak, vagy Rikárdónak hívták), aztán kaptam egy szurit az oldalamba és elsötétült minden.
Maga a műtét nem fájt, semmit nem éreztem, hiszen elaltattak. Másnap azonban amikor felébredtem az ágyon és se felülni, se oldalra fordulni, se megmozdulni nem tudtam, mert úgy fájt mindenem, az nagyon rossz volt. Mindenféle csövek jöttek ki és mentek belém, azt sem tudtam melyikben mi van. Amikor jött a főorvos vizitre, mondta, hogy az utolsó pillanatban mentem, ha még egy napot, vagy pár órát vártam volna, akkor azt már lehet hogy nem éltem volna meg. Állítólag egy komplikáció nélküli vakbélműtét egy óra alatt megvan, de az enyém „kissé” tovább tartott, mert már átszivárgott a vakbél és valamivel megküzdöttek, de hogy mivel, abból bevallom egy szót se értettem.
Volt a kórteremben a szemközti ágy soron egy 90 év körüli beteg, akinek minden baja volt már. Csípőprotézist kapott, tüdővizenyője volt, meg sorolhatnám, hogy milyen bajai voltak. A kórterem falán jöttek le mindenféle csővezetékek, az egyikben levegő volt. A vezeték végén szelep, nyomásmérő, az alján pedig egy üveg, amiben víz volt. A betegnek az orrába vezettek gumitömlőn keresztül levegőt ebből a csőből, de a levegőt átszűrték a cső végén lévő üvegben a vízen keresztül, aminek olyan hangja volt a folyamatos csobogás miatt, mint a szökőkútnak. Ezt kiegészítvén az idős férfi amikor vette a levegőt, olyan hangja volt, mint amikor a kotyogós kávéfőzőben fő a kávé (krrrkrrr) és ezt a kettőt (kotyogós kávéfőző és csobogó szökőkút) hallgattuk „sztereóban” 24 órán keresztül. Szegény ráadásul állandóan maga alá csinált, amitől iszonyat büdös volt. Az én ágyam az ablak alatt volt, így választhattam, hogy kinyitom az ablakot és megfázok, vagy becsukom és a büdöstől fulladok meg. Az előbbit választottam, meg is fáztam persze.
Másnap reggel vizit. Jön a főorvos, mögötte a nővérek, meg ápolók, köztük ez a kövér nemzetiségi is. Főorvos nézegeti az idős beteg lázlapját, majd diktál, a nővérek jegyzetelnek. Mondja a főorvos, hogy „obszervárljuk a beteget”. A kövér nemzetiségin (akinek tekintetéből az értelemnek még csak a szikráját sem sikerült kiolvasnom) látszott, hogy elgondolkozik az obszerváljuk szón, a szerváljuk részt valószínűleg értette, de az obszerválás már magas volt neki. Főorvos kérdi az idős betegtől (aki úgy lélegzett, mint amikor a kotyogós kávéfőző kotyog), hogy „A szelek rendben vannak-e”. Az öreg csak nézett bambán, majd azt mondta „Tessék?” Főorvos: Mennek a szelek? Beteg: Miféle szelek? Főorvos: Pukizni tud? (már kicsit hangosabban) Beteg: Miccsinálni? Főorvos (kissé türelmetlenül már): Fingani tud?!! Beteg: Ja, hogy fingani? Hát miért nem ezzel kezdte? Fingani azt tudok! Pzzrzrzrzrz Majd odadurrantott egyet az orvosok orra alá.
Főorvos mondja az idős beteg ágyánál a többi vizitelő orvosnak, hogy kellene csinálni a beültetett csípőprotézisről egy röntgent, mert lehet, hogy ahogy a tisztába tétel közben emelgették, forgatták a beteget, úgy elmozdulhatott valami benne. Mivel azonban a beteg nem nagyon szállítható, ezért a mobil röntgen le hozatalát javasolta ehhez. Eltelt fél óra, meg is jelent a kórteremben egy guruló mobil röntgenkészülékkel egy 50-60 közötti röntgenorvosnő, meg vele egy Ferike névre hallgató olyan 20 évesnek kinéző fiatal fickó. Ferike volt vagy két méter magas, iszonyú sovány volt, apró kerek kopasz feje, rajta elálló fülekkel. Ferike egy közel földig érő fehér köpenyben volt, aminek zsebeiben állandóan benne voltak a kezei. Nyugodtan elnézte, hogy az idősebb röntgenorvosnő tologatja a mobil röntgent, próbálja a beteg ágya fölé be pozicionálni a berendezést. Amikor az orvosnő szólt neki, hogy Ferike fogja már meg ezt itt nekem, akkor Ferike kihúzta az egyik kezét a zsebéből, majd azzal rátámaszkodott a röntgenre. Ahogy elnéztem Ferikét munka közben akár meg is lehetett volna műteni, lehet azt sem vette volna észre. Az idős betegnek az volt a mániája, hogy őt itt el akarják tenni láb alól, mert ő írt korábban öt kormányellenes könyvet és ezért biztos benne, hogy az infúziójába valaki tesz valamit amit nem kellene, mert manapság már nem úgy teszik el az embert láb alól, hogy lelövik az utcán, hanem úgy, hogy mondjuk mérget fecskendeznek a kórházban az infúziójába. Éjjel fél kettőkor megkért, hogy a mobilján hívjam fel a feleségét. Diktálta a számot, én fel is hívtam, majd odaadtam neki a mobilját. Azt mondta nekik „Anna! Itt vagyok Újpesten (nem is Újpesten voltunk) egy kórházban és órák óta bolyongok a folyosókon, de nem tudom hol lehet innen kimenni.” Amikor visszaadta a mobilt, a felesége megkérdezte tőlem, hogy tényleg a folyosókon mászkál a férje? Hiszen felkelni sem tud az ágyból, ezért lenne furcsa neki. Megnyugtattam, hogy nem, nem mászkál, nyugodjon meg, csak kissé félrebeszél.
Amikor napokon keresztül hallgattuk éjjel-nappal a „szökőkút” (vízen át bugyogó levegő) és a kotyogó kávéfőző (ahogy vette az öreg a levegőt) hangját, akkor rettenetesen zavart, hiszen nem tudtam tőle aludni. Ilyenkor mindig azon gondolkoztam, hogy mégis hogy jövök én ahhoz, hogy haragudjak erre a szerencsétlen öregemberre, hiszen ő sokkal idősebb nálam, hiszen neki sokkal nagyobb bajai vannak, mint nekem, hiszen ő sokkal jobban ki van szolgáltatva mint én, arról pedig nem is beszélve, hogy ha majd én ennyi idős leszek (ha megérem), akkor lehet, hogy én is ugyanilyen helyzetben leszek. Így aztán csak csendben bámultam a kórterem plafonját, aminek minden sarkában, minden pókot megszámoltam és időközben némelyiknek nevet is adtam már. Egy idő után már szinte különleges eseménynek számított, ha az egyik pók megmozdította valamelyik lábát, vagy arrébb ment a plafonon pár centit.
Pár nap múlva az idős beteget átköltöztették egy másik kórház intenzív osztályára és többet nem hallottunk róla.
Belőlem műtét után 5 nappal kiszedték a varratokat, majd hazaengedtek. A következő héten otthonról dolgoztam (az Ügyfelek úgysem látják, hogy az árajánlatot pizsamában, vagy öltönyben írom), majd egy hét után ismét visszakerültem a kórházba, mert a hasam iszonyatosan elkezdett ismét fájni, belázasodtam és hánytam is. Ugyanabba a kórterembe és ugyanabba az ágyba kerültem vissza, újabb 5 napra, mint ahol előtte voltam, csak a szobatársaim változtak. Velem szemben egy evangélikus pap feküdt, aki vasárnap azt mondta akkor mondjuk el közösen a Miatyánkot.
Behoztak egy új beteget, aki egy 80 éves pali volt, úgy nézett ki, mint a Dalai Láma. Odament hozzá a kövér nemzetiségi és bemutatkozott neki, hogy „Jó napot kívánok, L. Renátó szakápoló vagyok. Vért szeretnék magától a laborhoz venni.” Az öreg nem tiltakozott, a „szakápoló” pedig elkezdte megkeresni a vénáját. Szerencsétlent azt is össze-vissza szurkálta, majd közben megkérdezte tőle, hogy „Mondták már magának, hogy nagyon rossz vénája van?” Mire az öreg mondta, hogy „Nem, pedig rendszeresen adok vért.” Eltelt vagy tíz perc, a „szakápoló” feladta a dolgot és külső segítséget hívott. Bejött egy 50 körüli rutinos nővér, látszott rajta, hogy a kisujjában van a dolog és azonnal meg is találta az idős beteg vénáját.
Eltelt kb egy óra, még egy beteget behoztak, így már négyen voltunk a kórteremben. Ahhoz is odament, hogy felvegye az adatait, meg vért vegyen tőle. Annak is bemutatkozott, hogy „Jó napot kívánok L. Renátó vagyok, vért szeretnék venni magától.” Az sem tiltakozott, annak is megpróbálta a vénáját megtalálni, de nem találta. Attól is megkérdezte, hogy „Mondták már magának, hogy nagyon rossz vénája van?” mire ő is azt mondta, hogy „Nem, eddig még nem mondták, pedig elég öreg vagyok már”. Nem akartam neki beszólni, hogy nem a vénával, hanem a bénával van baj, de nagyon nehéz volt visszafognom magam. Egyik, szintén egészségügyben dolgozó ismerősünk mondta utólag azt, hogy azért mutatkoznak be olyan baromi udvariasan a kórházban az orvosok, meg mindenki a betegnek, hogy az tudja kinek kell majd a borítékot odaadnia.
Másnap Ferikét leküldték az újonnan jött betegért egy tolószékkel, hogy vigye fel a röntgenre. Ferike (jobb keze zsebre dugva, bal kezével tolta a tolószéket) odanavigálta a tolószéket a frissen műtött beteg ágya mellé, majd a két kezével elkezdte a levegőben lóbálni a két kezét, az ágy felől, a kerekesszék felé. Szemmel láthatóan azt szerette volna, hogy a frissen műtött beteg kiugorjon az ágyából és berepüljön a tolószékbe, de az meg valahogy az Istennek sem értette, hogy mit legyez ez a kölyök itt a kezeivel az ágya mellett.
Mint utólag megtudtuk, azért vannak ilyen „szakápolók” a kórházakban, mert annyira nincsenek már orvosok és szakképzett nővérek a kórházakban, mert aki tehette elhúzott külföldre dolgozni hatszoros fizetésért és jobb munkakörülményekért. Ezért, hogy enyhítsék valahogy a szakemberhiányt, meghirdettek egy 8 hónapos gyorstalpaló tanfolyamot, amiben 8 hónap alatt bárkiből ápolót csinálnak, nem szükséges hozzá semmilyen előképzettség, sőt semmilyen képzettség. Így aztán korra, nemre, végzettségre és nemzetiségre való tekintet nélkül bárki jelentkezhet és bárkiből „ápolót” csinálnak 8 hónap alatt. Így fordulhat elő az, hogy ilyen „szakápolók” veszik a vért tőlünk a kórházakban. Hogy a ezeknek az embereknek a szakmai felkészültsége, vagy fel nem készültsége nekünk betegeknek milyen veszélyeket hordoz magában, az már egy másik kérdés.
Bajkó Csaba, 2015. október 12.